Megemlékezés a trianoni diktátumról
Tisztelt Megemlékezők!
Úgy tűnik, a politika méregkeverőire nem alkalmazható a már gyermekként megtanult igazság, hogy a hazug embert előbb utolérik, mint a sánta kutyát.
Így volt ez 99 évvel ezelőtt és így van ma is. A politikai célú hazugságoknak és rágalmaknak sajnos maradandó hatása van. Különösen hatásos a félrevezetés, ha a megtámadott félnek nem áll módjában azt kellőképpen ellensúlyozni.
A múlt század, vagy talán ezer év történelmének legaljasabb politikai ténykedései voltak azok, amelyek a trianoni háborúdiktátumig elvezettek. Az ördögi színjáték ugyanis, amelyik az első világháborút lezárta, előkészítette egyben másodikat.
De vajon mikor kezdődött a méregkeverés és kiknek állhatott érdekében, hogy a háborút háború kövesse?
Az angol The Truth folyóirat 1890-ben, a karácsonyi számában Európa jövőbeni térképét közölte. Ezen, amellett, hogy Németország és Ausztria már köztársaságként szerepelt, Magyarország meg sem található, már felosztották a szomszédjai között.
Magyarul, a háború előkészítését már legkevesebb negyed évszázaddal annak kitörése előtt megkezdték. A bomlasztás szándéka tehát kívülről származott, és szó sem lehet Magyarország belső felbomlásáról.
Tisza István megtett minden tőle telhetőt, hogy megakadályozza országunk háborúba sodródását. Őszinte küzdelme azonban szélmalomharc volt csupán, a világgazdaságot és politikát irányító bankárdinasztiák akaratával szemben.
A háború tehát menetrend szerint kitört, és már közel két és fél éve folyt, amikor furcsa módon kavics került húsdarálóba. 1916 december 12-én ugyanis a központi hatalmak békét ajánlottak az Antantnak, mégpedig az eredeti határok visszaállításával. Az iszonyatos vérfürdőt követően a békére vágyó családok számára, ennél szebb karácsonyi ajándék elképzelhetetlen lehetett. Azonban akkor is voltak másként gondolkodók, akik a hatalmat, az egyre nagyobb hasznot, no meg persze az európai és közel-keleti területi igényeiket mindenek fölé helyezték. Így a béke álomkép maradt csupán. A busás nyereség végül 15 millió embertársunk életébe került.
Amikor Tisza értesült a békejobb visszautasításáról, még 1917 elején különbéke ajánlatot tett az USA irányába, de mindhiába. Ráadásul e tettéért az uralkodó megfosztotta hivatalától. Ő volt talán az egyetlen, aki lassíthatta vagy esetleg valamelyest akadályozhatta volna a tragikus események folyását.
Külföldi és hazai ellenfelei ezért az eltávolításáról döntöttek. Kéri, eredetileg Kramer Pál és társai csupán bérgyilkosok voltak, és végrehajtották Tisza máshol hozott halálos ítéletét. Ennek béreként összesen több mint 280 000 svájci frankot vehettek fel. Ennek az alaposan kitervelt ördögi színjátéknak egyik legsötétebb hazai szereplője Károlyi Mihály volt.
Egy magyar főnemes, aki hazája vesztét kívánta. Egy köztársasági elnök, aki elrendelte Szurmay Sándor hadseregtábornok letartóztatását.
Szurmay bűne az volt, hogy 1914-ben a magyar csapatok élén megállította az orosz haderő előrenyomulását.
Károlyi Mihály a mielőbbi vereségünket óhajtotta! Mi több, legfőbb célja a magyar állami lét rombolása volt. Ő volt az, aki előkészítette a terepet a hazánkra rászabadított garázdakormány számára.
Úgy tűnik, a legnagyobb horderejű történetekben szerepelnie kell egy Júdásnak is!
A proletárdiktatúrának nevezett embertelen vörös terrort a legbefolyásosabb bankárok pénzelték. Mindazoktól pedig akik végrehajtották, a lehető legtávolabb állt minden, ami magyar.
Ha létezik pokol, akkor ők onnan érkeztek, annak is a legmélyebb bugyrából, hogy az ott szerzett tudásukat hazánkban kamatoztassák. Ördögi álcájukat jól jellemzi, hogy magyar nevet vettek fel.
Ahhoz persze, hogy ez az aljas társaság működhessen, szükség volt még egy Linder Béla nevű bábfigurára. Ő a 10 napig tartó hadügyminisztersége alatt elérte, hogy hazánk teljesen kiszolgáltatott helyzetbe kerüljön, miután a magyar katonákat lefegyvereztette.
Holott: „A magyar kormány még november közepén is olyan fegyveres erőt tudott volna sorompóba állítani a szent hazai föld megvédésére, mellyel NAGY MAGYARORSZÁG határait teljes biztonsággal meg tudta volna védeni.” Írja Szurmay Sándor „A magyar katona a Kárpátokban” című könyvében.
De nézzük most meg, hogyan intézték a sorsunkat külföldön.
A Monarchia felosztásának tervét a cseh Masaryk dolgozta ki az angol külügyi hivatal számára. Ahhoz, hogy a terv megvalósítható legyen a nemzetek önrendelkezési elvének jegyében, anélkül, hogy a népek akaratukat nyilváníthatták volna, mérhetetlen mennyiségű hazudozásra, rágalmazásra és csalásra volt szükség.
Az Ipolyról például olyan fotót mutatott be, amelyen gőzhajó is volt, holott csak ladikkal járható. Ezzel indokolta a határnak az Ipolyig való előretolását. A fényképet azonban a Tiszáról készítették, Csongrád és Szeged kötött.
Csodálatosképpen, a népek önrendelkezési elvének nagyhangú hirdetői, a cseh, román és szerb politikusok hallani sem akartak népszavazásról.
Pasics szerb miniszterelnök 1923-ban így vélekedett erről: „Ha 1919-ben elrendelték volna a népszavazást Horvátországban és Szlavóniában, Jugoszlávia eszméje a szavazatok negyedrészét sem kapta volna meg.”
Edvárd Benes a Versailles-i boszorkánykonyhára tizenegy előterjesztést adott be. Hogy ezeket miként dolgozta ki, arról önmaga vall:
„Mivel láttam a veszélyeket, egyedül kezdtem hozzá műveleteink előkészítéséhez. „… rögtönözve, források, bibliográfia nélkül készítettem el a békére vonatkozó, és már ismert emlékirataimat.”
Sir Harold Nicolson, angol diplomata a Békecsinálás című könyvében írja: „Benessel és Kramarral vacsoráztam. Benesnek van egy csomó térképe, gyermekek vagy a Tízek Tanácsa számára.”
Ezekre a csalásokra visszagondolva mondta Lloyd George angol miniszterelnök az alsóházban, 1936-ban:
„Azok után a statisztikák után kellett ítélkeznünk, amelyeket elibénk adtak. Végtelenül sajnálom, hogy eljárásunk sok esetben nem nyert beigazolást. Voltak Magyarországnak olyan részei, amelyeket az elénk tett statisztikák alapján ítéltünk oda Csehszlovákiának… e területek a jelen pillanatban magyar képviselőket küldenek a csehszlovák parlamentbe.”
Egyébként a csehek és szlovákok viszonyát jól jellemzi, hogy 1918 őszén, a budapesti szlovák ügyvivő Emil Stodola, magyar csapatokat kért a csehek kiverésére.
A román miniszterelnök Bratinau bizalmas barátja, egyben a tárgyalások legfőbb irányítója André Tardieu volt. Ő mindenről időben tájékoztatta barátját. Segített a sajtó megnyerésében is, amire nem kis összegeket áldoztak.
Mindezen felül a román felső vezetés „…gyönyörű nők koszorúját vonultatta fel a értekezletre, az igaz ügy védelmére. A hölgyek legnagyobb része a bukaresti előkelő társaság tagja volt. Valamennyien Románia hatalmának növelését tűzték ki célul. Ezek az elragadó honleányok ostromolták a konferencia politikusait, diplomatáit és szakértőit.” Írja Henri Pozzi francia diplomata: Századunk bűnösei című könyvében.
Még hosszasan lehetne sorolni a román politika érdemeit, de essen most szó arról, hogy mi válthatta ki azt a feneketlen gyűlöletet, amelyik irányunkban elsősorban a külföldi politikusok körében mutatkozott.
Kétségtelen, hogy a győztes nagyhatalmak minket büntettek meg a legembertelenebb módon. Magatartásukat elsősorban az állítólagos türelmetlen kissebségi politikánkkal indokolták.
De nézzük meg vajon jogosak voltak-e a vádak?
Nálunk a tordai országgyűlésen 1568-ban kimondták a vallásbékét!
Nyolcvan évvel később Cromwell az Írországi Wexfordban ezreket mészároltatott le, katonákat és civileket egyaránt, a várost felégették, kikötőjét lerombolták és mindezt, csak azért mert más volt a vallásuk.
A nagynak is nevezett francia forradalom idején, a szabadság, egyenlőség és testvériség jegyében a jakobinusok olyan vérfürdőt rendeztek, amilyen legfeljebb a mai horrorfilm rendezők fejéből tudna kipattanni.
Kiskorúakat dobtak a nyaktiló alá, egy alkalommal pedig 500 gyermeket hajtottak ki egy mezőre, ahol lelövöldözték őket. Tömeges vízbefojtásokról is tudunk és arról is, hogy a népellenségeket egyszerűen agyonverték. A vérengzések áldozatainak számát harminckétezerre becsülik.
A mi 1848-49-es szabadságharcunknak nem a bosszú, nem mások megbüntetése, kiirtása volt a célja.
Amikor Lengyelország porosz felén folyt a germanizálás, a cári Oroszország nemzetiségi részein az oroszosítás, és az írek tízezrei menekültek az angol elnyomás alól – mi törvénybe foglaltuk a nemzetiségek védelmét.
Amíg nálunk a kisebbségek szabadon használhatták a nyelvüket, addig ez több nyugati országról nem mondható el.
Anglia például attól kezdve, hogy Walest, Skóciát és Írországot magához csatolta, a közigazgatási önállóságuk felszámolására és teljes nyelvi beolvasztásukra törekedett.
Franciaországban harminc évvel az után, hogy mi már szabad nyelvhasználatot biztosítottunk, a saját nyelvükön megszólaló nem francia anyanyelvű gyerekek, megszégyenítő táblát kaptak a nyakukba.
A mi nemzetiségeink a leggyakrabban valamilyen veszedelem elől menekülve kértek segítséget és letelepedést hazánkban, amit meg is kaptak.
Kohn Sámuel, Sebestyén Károly, Száraz György vagy Fejtő Ferenc nem nevezhető elfogultnak. Mégis egybehangzó véleményük, hogy a középkor folyamán a Magyar Királyságban messze jobb sorsuk volt a zsidóknak, mint Európa többi részén. Nálunk ismeretlenek voltak a pogromok, máglyák, a rituális gyilkosság. Éppen ellenkezőleg, amikor Angliából és Franciaországból elűzték, a magyar királyok befogadták és privilégiumokkal látták el őket.
Arról is ritkán esik szó, hogy amíg a mi állítólagos elnyomásunk alatt több száz román nyelvű iskola épült Erdélyben, addig az Egyesült Államokban még 1847-ben is kétszáz dollár járt annak, aki megtalált egy szökött rabszolgacsaládot.
A Brit Kelet-indiai társaság ópiummal üzletelt Kínában, tönkretéve ezzel családok tömegeit. Amikor pedig a kínai hatóságok betiltották az ópiumkereskedelmet, a britek háborút indítottak. A második ópiumháború 1856-ban tört ki.
A 19. és 20. század fordulóján az Orosz Birodalom több mint ötmilliós zsidó lakossága kirekesztés, üldözések és megaláztatások célpontja volt.
1918 és 22 között szinte kiirtották a Kozákságot.
1922-ben ötmillió embert éheztettek halálra, és Szolzsenyicintől még nem is idéztem!
Nyugodt lelkiismerettel jelenthetjük ki: semmivel sem voltunk rosszabbak másoknál, sőt!
Mégis valahogy a mi szemünkben meglátták a szálkát, de a sajátjukban a gerendát sem.
Mégis miért?
A külföldi hatalmi és tudományos elitek köreiben már a 18. század során elterjedt a nézet,mely szerint a magyarok a lenézett északkeleti népek rokonai és semmi keresnivalójuk Európa közepén.
Útjában álltunk a hőn áhított pánszláv uniónak, de még inkább az önmaga létezését is tagadó háttérhatalomnak, melynek létrehozóit mindig is zavartuk és zavarjuk ma is. Gondoljunk csak bele, hogy ennek az évtizednek is mi vagyunk a fekete bárányai, legalább is a nyugati sajtóban biztosan.
De vajon miféle titok van a háttérben?
A választ a nagyon távoli múltban kell keresnünk. Egyre több neves külföldi régész és antropológus jut arra a következtetésre, hogy az európai civilizáció bölcsője a Kárpát-medencében volt.
A Duna-civilizációnak elnevezett kultúra létrehozói már Kr. e. 5000 évvel falvakban és városokban laktak. Elképesztően nagy tudással bírtak és 2000 évvel korábban írtak, mint bármelyik magas műveltség képviselői a világon.
De nem ez a lényeg, sokkal inkább az, hogy a leletek tanúsága szerint itt az egyenlők társadalma jött létre. Felhalmozásnak nyomát sem találták a régészek. Az itt élők szeretet alapú kereskedelmet folytattak, nem volt elnyomás és béke honolt e tájon.
Az alá-fölrendelő felfogás, amelyiknek már sajátja volt a háború, 3 évezreddel később jelent meg Európában, elsősorban az indoeurópaiak révén.
Jó, de mi közünk van nekünk ehhez?
Nos, a legmodernebb génvizsgálatok eredményei azt mutatják, hogy őslakosai vagyunk Európának és benne a Kárpát-medencének!
A francia Sorbonne Egyetemen végzett nemzetközi nyelvészeti kutatások eredménye is arra utal, hogy a magyar nyelv sok ezer éve jelen van a Kárpát-medencében. A nyelvünkben, a gondolkodásmódunkban, és talán a lelkünkben is őrzünk valamennyit a régmúlt béke és szeretet évezredeiből. Ez elegendő ahhoz, hogy ma is kivívjuk a hatalom birtokosainak haragját.
Talán nehéz elképzelni, de bizony félnek tőlünk. Félnek attól, hogy a bennünk lévő mag kicsírázik, szárba szökken, felmagzik és esetleg másutt is kihajt. Mindehhez megfelelő körülmények szükségeltetnek, melyek egy egységes és egész Kárpát-medencében, benne egy erős Magyarországgal létrejöhettek volna.
Ezért követtek el, és fognak bármit elkövetni, hogy ezt megakadályozzák.
Meg kell értenünk, hogy mindaddig, amíg nem olvasztanak bele minket teljesen a Nyugat hatalom- és haszonéhes világrendjébe, mi vagyunk, és mi leszünk a kavics a húsdarálóban, és ezt nem tudják nekünk megbocsátani!
Ezt fel kell vállalnunk, a nyelvünket pedig a legféltettebb kincsünkként őriznünk kell!
Amíg magyar szó van a világon, addig nemzetünk léte is biztosítva lesz!
Köszönöm, hogy meghallgattak!
Doma László, Keszthely 2019.